BRANE MOZETIČ
BANALITÁSOK
34.
Csak hallgatok és bámulok magam elé. Annyi 
mindenről beszélnek, olyan szépen: műveltek és 
bölcsek. A srác a szakadt farmerban a városi vízellátás 
nehézségeit magyarázza, mellettem egy dundi lány
Afrika kizsákmányolásáról szónokol, egy harmadik arc
egy színészről, akit nem ismerek, valami filmben játszik,
amit nem láttam, pedig most megy a mozikban.
Nem marad más, mint hogy a szégyentől magamba
süllyedjek. Egy régi ismerős hirtelen arról faggat,
mi a véleményem a közel-keleti válságról.
Bután ülök. Bár sejthettem volna, hogy ő is 
beszélgetni akar. Nehézkesen kinyögök néhány 
mondatot, és elrontom ezzel a hangulatát. 
Ahelyett, hogy jól vitáznék, érvelnék és ellenkeznék,
csak bénán bámulok, és azt kivánom, menjen 
a búsba a kérdéseivel. Fellapozok egy magazint
és a társkereső rovatot böngészem. Mintha ez lenne
a legfontosabb. Olyan magányos vagyok, akár nekem is
hirdetnem kellene, de meg is ijedek rögtön, mi mindent 
kell beleírni. Átolvasom az ívet, és libabőrös 
lesz a hátam: kedvenc filmem, kedvenc könyvem, 
öt dolog, amit magammal vinnék egy lakatlan szigetre,
milyen társat keresek, és, jaj, miért érdemes engem
megismerni. Nincs egyikre se válaszom,
mintha sosem gondoltam volna végig, mintha nem 
lenne egyetlenegy gondolatom sem. Kedvenc ételem,
kedvenc italom. Ezt még soha senki nem 
kérdezte meg. Soha. Zavarba jövök, 
ehhez is kevés vagyok. Lerakom a magazint,
szomorúan a haveromra nézek, látom, mennyire 
unatkozik, és remélem, lassan elmegy, és senki
nem akar tőlem semmi mást. Nem tudom, miért,
de engem mindig a csendre neveltek. Otthon mindenki
csendes volt, főleg nagyapa, csak dolgozott, szótlanul.
Akkor beszélt csak, ha nagyon fontos volt. Nem 
emlékszem, hogy vitatkoztak volna, előttem sosem. És
soha senki nem kérdezte meg, mi a kedvenc kajám. 
Vagy, hogy mit szeretnék. Még a szomszéd fiúval is 
csendben, szótlanul bújtunk össze.
 

         GEREVICH ANDRÁS FORDÍTÁSA
 



Lettre, 77. szám


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu